Strict Standards: Redefining already defined constructor for class wpdb in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/wp-db.php on line 52

Deprecated: Assigning the return value of new by reference is deprecated in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/cache.php on line 36

Strict Standards: Redefining already defined constructor for class WP_Object_Cache in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/cache.php on line 389

Strict Standards: Declaration of Walker_Page::start_lvl() should be compatible with Walker::start_lvl($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 537

Strict Standards: Declaration of Walker_Page::end_lvl() should be compatible with Walker::end_lvl($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 537

Strict Standards: Declaration of Walker_Page::start_el() should be compatible with Walker::start_el($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 537

Strict Standards: Declaration of Walker_Page::end_el() should be compatible with Walker::end_el($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 537

Strict Standards: Declaration of Walker_PageDropdown::start_el() should be compatible with Walker::start_el($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 556

Strict Standards: Declaration of Walker_Category::start_lvl() should be compatible with Walker::start_lvl($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 653

Strict Standards: Declaration of Walker_Category::end_lvl() should be compatible with Walker::end_lvl($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 653

Strict Standards: Declaration of Walker_Category::start_el() should be compatible with Walker::start_el($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 653

Strict Standards: Declaration of Walker_Category::end_el() should be compatible with Walker::end_el($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 653

Strict Standards: Declaration of Walker_CategoryDropdown::start_el() should be compatible with Walker::start_el($output) in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/classes.php on line 678

Deprecated: Assigning the return value of new by reference is deprecated in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/query.php on line 21

Deprecated: Assigning the return value of new by reference is deprecated in /home/robskee/public_html/vilagitotorony.com/wp-includes/theme.php on line 508
vílágítótorony.com
Feed on
Posts
Comments

Schengen

Jóreggelt Újév, - nincs semmiféle fogadalom, történik majd mindaz “aminek történnie adatik”, az ember sajátmaga helyezi bele magát egy koncepcióba és a következményekről kijelenti, hogy az fejlődés volt, lépés valamiféle célzatos irányba. Számomra ami az elmult évben “történt” - az igazi, “kézzelfogható” történelem, az - Schengen. A nemrégen még csak az álomban előforduló Egyesült Európa, a határzár- és útlevél-nélküliség eljövetele, az, hogy például Budapestről vagy Győrből egyszerűen átsétálhatok Ausztriába, onnan tovább Párizsba, Rómába, Berlinbe - majdnem bárhová Európában. A zárt épületből átjáróházak sorozata lett. Kívánkoznék ide a metafora: egyellőre huzatos házsorozat, jórészt ismeretlen folyosókkal, de izgalmas és szép reményű terekre való kilátással. Magántörténelemre szublimálva: ha határzár nélküli országba születek, - már nem vágyódom különösebben el. Mert bármikor elmehetek, - tudom, mi van odaát. Régi dolog. De óhatatlanul felbukkan a tekervényes idegrendszerben.

Oposszum

Nem nevezném álmatlanságnak, inkább lehetetlenül korai ébredésnek: hajnali 5 óra van, egy oposszum tér nyugvóhelyére a háztetőbe, kopogott-kapirgászott, szóval életre keltett most, pirkadatkor. Illető már fölzabálta a bimbókat egyetlen rózsabokromról a kertben, - nem táplálok különösebb rokonszenvet iránta. Ezek a mókusfélék Ausztrália védett és kártékony állatai. Valaki panaszkodott a hatóságnál (kerületi közhivatal) miattuk. Azt mondták neki: “Nézze, maga itt él ebben az országban kétszáz éve. A posszumok már negyvenezer éve. Több joguk van. Hagyja őket.” Én is,- bevándorló lévén,- hagyom őket. “Aki megveszi a házat, megveszi a poloskát is”.

Radnóti fája

Lassú és kínos transzformáció az életmódomban: ezek azok a hetek-hónapok, amikor figyelmem és türelmem - ha kisebb fokokban is - elfordul a hagyományos könyvolvasástól és mindinkább az interneten található olvasnivalók felé araszol. Ez a jelenség nagyrészben igazolja egyik kedvelt blog-társamat, BDK-t (Kettenklub.com) aki száz-százalékra felesküdött az új médiumra és a könyvnyomtatás közelítő végét profetizálja. Az én életmódomban a mérleg nyelve mostanában billent a másik oldalra. Miután a könyvolvasás az esti, ágyban töltött órácskára zsugorodott, újabban még ezt a kis időt is inkább keresztrejtvényfejtéssel töltöm, mintsem a nyitott könyvvel. Kétségbeejtő, mert több mint kétezer kötetes, nehezen összeboronált könyvtáram talán “varázsát veszti” és korai muzeumtárrá válik, ha ez így megy tovább…Pedig erősen kötődöm a könyvekhez, hiszen magam is publikálok. Érdekes lenne ha valaki - e transzformáció, e szellemi váltás szakértője - tanulmányt szentelne ennek a globálisan jelentkező jelenségnek, hiszen kulturtörténeti dokumentációja lehetne a huszonegyedik század kezdetének. Mintha valaki akkoriban a kódexmásolók vagy scribe-ok oldalán haladva rálelne és magyarázná Gutenberg ólombetűinek jelentőségét. Megpróbálok az utóvéd jelmezében némileg ellenállni a trend-nek: igyekszem napi könyvolvasási penzumot bevezetni. Radnóti fája, melyet a favágó már megjelölt, hogy holnap kivágja, de azért az továbbra is ágat hajt, tudomást sem véve a jelről.

Előbbi (okt 25) bejegyzésem folytatásaként: Az idézett filmrendezőnek tehát szüksége volt a képzeletre ahhoz, hogy számára hitelessé váljék a “shot”. Az alkotás vegykonyhájának rejtélyei, köztük a képzelet szerepe általában az író, költő,festő “magánügye”, - a rendező meg kellett ossza ezt az operatőrrel, akivel közösen alkotott. A jövendőbeli film nézője mitsem tudott e folyamatról, számára a filmvásznon távolodó két alak nem tartalmazta azt a transzcendens többletet, ami a rendező igénye volt. Elmondható tehát, hogy a rendezőnek a képzelet alkalmazására volt szüksége a filmbeli realitás kiteljesítése érdekében.

Kapcsolnám e tematikához tegnapelőtti élményemet az otthonomhoz közeli parkban. Ez a park afféle mesterségesen felbűvölt, azaz inkább tervezett-szerkesztett paradicsomi szelete a természetnek: sudár pálmák a mesterséges tó partján, a tó közepén zöldellő nádas, a fodrozó vízben vadkacsák, hattyúk, kecses nyaku gúnárok, színes madarak ereszkednek a vízre, a déli félteke tavasza szinte szikrázik, a napfény és a levegő melege a sétálót arra kényszeríti, hogy leüljön a stratégiailag elhelyezett támlás padokra és fürdőztesse tekintetét a körülötte mágikusan kibomló látványban. A padok foglaltak voltak, csak egy ülőhelyet találtam, mégpedig egy fiatalember mellett, aki ölében laptop komputerrel kattingatott, nagy érdeklődéssel a képernyőre összpontosítva. Gondoltam, diák az illető, egytemista, aki tézisén dolgozik a langy levegőn, de ahogy oldalról képernyőjére néztem, azon változó tájakat láttam fel-feltűnni: hegyekről leomló vízesést, gyöngyöző esőerdőt, majd óceánba bukó vérvörös naplementét, trópusi szigetet tengerbe hajló pálmákkal, víztükörre szálló pelikánokkal. Ezeket a képeket nézte a fiatalember, arcán az élvezet befogadásának sugaras élményével. Az adott táj látványa, a realítás eszerint számára kívánni valót hagyott maga után, szépérzékének szüksége volt pótlásra, - de ezt nem képzeletének segítségével érte el, hanem a virtualítás segédeszközével. A filmrendező és a fiatalember igénye hasonló: a Tökéletesség megközelítése, amely - esetükben - csak a képzelet szellemi injekciójával érhető el. Más-más módon. A Hiány betöltése. De lehet, hogy tévedek.

Merő véletlen, hogy az asszociálásról folyó bejegyzéseimmel egyidőben Budapesten is hasonló fogalmat cserkész körül a Liget folyóirat köré csoportosuló szellemi műhely, a “Van fogalmad” előadás- és beszélgetés sorozat keretében. A “Képzelet” -hívó szavú esemény e fogalom tágabb értelmezését firtatta, elemezte, forgatta meg, igyekezett más megvilágításba helyezni, majdhogynem egy készülő új szószedet, egy enciklopédia téglájaként. Jelenlegi vesszőparipám, az asszociációs folyamat gyakorlása (lásd előbbi bejegyzéseket) igencsak beleillik e témakörbe, mivel a képzettársítás a képzelet édesgyermeke, - ha élhetek ezzel a kifejezéssel. A budapesti beszélgetés hiányos ismeretének birtokában világítótorony-szerű lövelléseket eregethetek csak az űrbe, - de a téma az előbbiekből kifolyólag is érdekel, talán hozzáadhatok valamit.

Egy kiváló, neves filmrendezőről olvastam egyszer, aki egy utcai jelenetet fényképeztetett az operatőrrel. Dokumentumfilm lévén, a járókelők mitsem tudtak a filmezésről. A rendező azt kérte az operatőrtől, hogy fényképezzen két férfit a távolban, akik a kamerának háttal haladtak az utcán egymással beszélgetve. Az operatőr rámába helyezett, fókuszolt,  kiemelt testmozdulatokat a lencsével, - a rendező azonban a fejét csóválta, újabb és újabb felvételekre kérte az operatőrt, miközben koncentrált érdeklődéssel figyelte a kamerán keresztül a lassan tűnő két alakot. Az operatőr végülis megelégelte a nyilvánvaló filmanyag pazarlást, hiszen minden lehetőt megtett a kielégítő felvételért és közölte is értetlenségét a filmrendezővel. A rendező arról világosította fel az ámuló kollegát, hogy a felvétel akkor lesz tökéletes, “ha azt is tudjuk, hogy a két alak miről beszél egymással”.

Lövölde tér

Szeptember 29-i posztomban sajnálatosan téves fogalomzavar: a palindrómot összecseréltem az anagrammával. Elnézést kérek - önmagamtól, hiszen blog-létem vajmi kevesen ismerik még. A “blog” képzettársításaként most eszembe ötlik honlapom neve, a Világítótórony, amely azt igyekszik szimbolizálni, hogy itt az ötödik földrészen a föld másik felén amolyan fényjeleket lövellő világítótoronyként léteznék, fényjel-mechanizmus, időnkénti jelentkezés annak reményében, hogy a Föld egyes részein felfogják e fénycsóva kilövellt sugarait és esetleg - visszajeleznek. Terem tehát lövölde tér, innen ugrik be aztán a valós Lövölde tér, a budapesti, a VI és VII kerület határán. A Rottenbiller utca vezet egyfelől a térre, a Rottenbiller utcai iskolába jártam elemibe, ahol néhai Lakat Károly a Fradi válogatott hátvédje tanított tornára és a tornaórák helyett kivitte az osztályt a városligeti fáskörbe futballozni. A Lövölde téren akkoriban (ötvenes évek eleje) egy hatalmas víztároló medence éktelenkedett, mocsárszerű képződménnyel az alján, bűzt árasztva. Utóbb - ahogy hallottam - a tér hírnévre tett szert Kern András hasoncímű dala kapcsán. Más: a két hete letett petúnia-palánták megerősödtek a virágágyasban, csakhogy a szárazság miatti vízkorlátozás okán hetente kétszer lehet csak locsolni.

Miért nem Churchill

Bizonyára meglepő, hogy a szivaros asszociációk folyamán Molnár és Heltai áramlott legelőször elő nekem és nem Churchill, - aki végeredményben úgyszólván egyértelmű a szivarral, még el is neveztek róla egy kubai márkát. Ennek - így utólag vizsgálva - az lehet az oka, hogy inkább irodalmi kötődésem van, mintsem politikai, másodsorban pedig éppen a magyar irodalomhoz való kötődésem rendhagyó. Na és persze magam is szivarozom, evvel kellett volna kezdeni, az asszociálás vágya azonban kizárta személyemet, hiszen nem én asszociálok magamról, hanem a külvilágból felém reppenő lehetőségeket (jó kis képzavar!) szűri át agyam. Churchill persze most is győzedelmes, hiszen amikor irodalmat említettem, máris jelentkezett az öreg szivar a többkötetes “Angol népek története”-vel, a második világháború történetéről szóló munkáját nem is említve… (plusz a Nobel-díj) Nobel-díj, - hát azt Molnár is megérdemelte volna, a Pál utcai fiúk, meg a színdarabok…Úgylátszik Churchillnek nagyobb szivarjai voltak mint Molnárnak, ezért figyeltek fel rá jobban Stockholmban. Akinek minderről - és az előbbiekről - valamilyen asszociáció jutna eszébe, kérem, folytassa a szerteágazó gondolatmenetet egy bejegyzéssel.

Lábvíz II

Ezideig senki sem reagált a lábvízre. Létezik, hogy a távfűtéses huszonegy-századi lakások forróságában a lábáztatás passé, mivelhogy a cserépkályha is az? No meg az egész aktus az idős, reumás, kifagyott csontok karbantartására és újraélesztésére szolgált. Sebaj! Szeretem megidézni a múlt avittá vált tárgyait és herkentyűit, melyek hírt adnak az “akkori” lét aspektusairól, a szokásokról. Itt van például a monokli, az egylencsés szemüveg, amely egy hunyorítással az orrnyereg és az egyik szem rámájába volt rögzíthető és a rövidlátó ujságolvasót segítette a kávéházban eligazodni a lapok cikkeiben. Monokli és kávéház, - máris Molnár Ferenc alakja penderül felém, ilyen ez az istenáldotta asszociáció - köszönet,monsieur Proust! - ha monoklit és kávéházat emlegetek, Molnárra száll a gondolat. (Mellesleg: a neten létezik egy Molnár Ferenc-anekdota szájt) Idetartozik persze a szivar is, Molnár szájába, szivar, monokli, kávéház, a felötlő szivar - és a kávéház - ideidézi Heltai Jenőt is, most már csak az a kérdés, hogy Molnár és Heltai áztattak-e lábat, mert még manapság is nehéz nagyobb kéjt-kényelmet elképzelni, mint kávéházban ülve lábat áztatni, miközben füstölgő szivarral a szájban egy monoklin át szemlélni a napilapot. Különös, hogy mindez helytől és alakoktól függetlenül, a déli féltekén jut eszembe, - és ahogy utánanézek a fenti szövegnek, látom, leírtam azt a szót, hogy: “felötlő”. Namármost, ez egy palindróm, mert a betűket átrendezve kiadja, hogy “felöltő”. S íme, egy másik régiség, a felöltő, azaz a könnyű kabát, amit még az autó előtti korszakokban vállára vetett az ember ha sétálni ment, mert az időjárás… hát sose lehet tudni… Ma is van persze felöltő, de nem így nevezik, hanem: kiskabát, blézer, valamilyen dzseki, mindennek, csak nem felöltőnek. Pedig milyen jó szó. További asszociációk (Jó, jó: képzettársítások) később.

Kezdőpont

Élek az alkalommal, - élek az alkarommal, azaz billentyűzgetek ebbe a blogba, ni! Mellékesen: Verset és prózát írok nyolcmillió négyzetkilométeren a déli féltekén, szabad gondolatok asszociációira használom majd ezt a médiát, (média-e?), ahogy a déli óceánba áztatom a lábam. Lássuk csak; lábáztatás. Emlékszel-e erre a majdhogynem rituális tevékenységre, azaz a lábfej tevékenységére, amint megmerül egy lavór forró vízében a kályha mellett, téli esték záróakkordjaként, dermesztő munkából hazajövet a vacsorára várva? A lábáztatás romantikája… A gémberedett ujjak lassú ébredezése, termál pötyögtetés-locsogtatás, a boka vereslő dudora amint szinte hálásan tekintget oldalvást, ernyesztő gőzök áramlása. Lábat áztatni - program, kikapcsolódás, érzéki kaland. A bőr jutalma, amiért megbízhatóan csomagolt húst, inakat, csontot. Gondolatébresztő tíz-tizenöt perc (míg a víz kihűl), nem lennék meglepve, ha például kiderülne, hogy Einsteinnek lábáztatás közben ötlött fel a Formula, vagy Beethovennek az egyik szimfónia. Létezik, hogy az érzékek felbűvölésének eme egyszerű módozata, a lábáztatás, - a múlté? Hogy a lavór és forróvíz gyönyöre az egyetemes történelembe tagozódva csak mint egyszerű tisztálkodási tevékenységként említtetik, hogy - elavult? Mint a piócázás vagy a járást könnyítő sétabot? Most vacsorázni megyek, de volna egy utolsó kérdésem: Mikor áztattad a lábad utoljára egy lavor forró vizben?